(Pörgô mérôk miatt pörökbe bonyolódva, avagy „a bedobozolt leolvasó” esete) Fogyasztók – közszolgáltatók – hatóságok Dr. Lakatos László, Országos Mérésügyi Hivatal Az Országos Mérésügyi Hivatal (OMH) a közüzemi szolgáltatásokban használt fogyasztásmérôk okából, speciális mérésügyi felkészültsége, valamint mérésügyi hatósági helyzete misatt két szerepkörben kerül kapcsolatba a rendszerint fogyasztói panaszügyként indult, utóbb gyakran polgári perré változó ügyekkel. (Itt most eltekintünk attól az évi kevés számú esettôl, amelyekben az OMH a hitelesítési díjat meg nem fizetôkkel szemben kénytelen eljárást kezdeményezni.) Az elsô ügycsoportban az OMH az egyik perbeli fél, rendszerint alperes. Önálló alperes akkor, amikor az OMH ellen indít kártérítési pert valaki, kifogásolva a hatósági muködéssel szerinte neki kárt okozó magatartást. Alperesi pertárs a hivatal, amikor valaki egy másik jogalannyal – szolgáltatóval – együtt perli az OMH-t. A második ügycsoportban az OMH mérésügyi szakértô a bíróság, vagy más hatóság elôtti, a fogyasztók és a szolgáltatók közötti jogvitákban. Az OMH mindkét minôségével összefüggésben felmerült fogalmak, jelenségek, vélekedések, jellemzô hatósági/bírósági kérdésfeltevések az ügyek gyarapodó száma miatt már tipizálható csokorba köthetôek. Közreadásuk segítheti az egységes értelmezést, a ma még eltérô vélemények közelítését, ezáltal – reményeink szerint – csökkentheti a jogviták számát. Írásunk közléséért köszönetet mondunk a Magyar Energia Hivatal szakmai folyóiratának. A Legfôbb Ügyészségnek pedig az adatszolgáltatásért fejezzük ki köszönetünket. Mikor „jár le” a mérô? A közüzemi szolgáltatásban használt fogyasztásmérôt a mérésügyrôl szóló 1991. XLV. évi törvény alapján, de az e tárgyban korábban hatályos elôírás szerint is OMH tanúsító plomba zárja le. (Itt nem foglalkozunk a szolgáltatók saját, külön plombáival.) Az OMH plombán a hitelesítés évének utolsó két számjegye látható (továbbá a hitelesítést végzô köztisztviselô egyéni száma, de ez utóbbi most nem bír jelentôséggel). Az OMH hosszú idôn keresztül, mondhatni a józan ész által motivált saját hagyományain alapuló gyakorlata szerint a víz-, gáz- és villamosfogyasztás-mérôk hitelesítésekor a hitelesítés évét kezdôévnek tekintette, ahhoz hozzáadta a hitelesítési idôtartamot és az idôtartam lejártának napját a záróév utolsó napjához kötötte. Ebbôl következôen a pl. négy éves bekötési fô(víz)mérô hitelesítése érvényességének idôtartama a tárgyévben történt hitelesítés konkrét napjától függôen mindig meghaladta a 4 évet, és véletlenszeruen akár 5 évhez közeli mértéket is elérhetett. A töretlen OMH álláspont szerint e fogyasztásmérôknél a hitelesítés napja gyakorlatilag közömbös volt, hiszen ezt jellemzôen nem azonnal követte a hálózatra szerelés. Tipikusan a gyártó telephelyén folyt az új mérôk hitelesítése, ezt követôen jutott a forgalmazóhoz, szolgáltatóhoz, majd kerülhetett a hálózatra. Évtizedeken keresztül e számítási módot minden érintett szereplô elfogadta, nem tartotta sérelmesnek. Ám 1998-ban és 1999-ben több olyan per indult az ország különbözô helyi bíróságain közüzemi szolgáltatók ellen, amelyekben a bíróságok kikérték az OMH álláspontját a hitelesítési idôtartam lejárata napjáról. Majd egy társasház nevében fellépô jogi képviselô 1998-ban egy megyeszékhely helyi bírósága elôtt a helyi vízmu ellen pert kezdeményezve alperesi pertársként bevonta az OMH-t is. A felperesi álláspont a határidôk számításának a Ptké. 3. § (2) bekezdésében írt szabályát vette alapul és ragaszkodott a hitelesítés napja + a pontosan 4 évi idôtartam utolsó napja, mint zárónap bírói kimondásához. A „precedens-értékuként” indult ügyben az elsô fokú bíróság nem fogadta el a felperesi társasház érvelését. A megyei bíróság 2000. szeptemberében helyben hagyta a keresetet elutasító elsô fokú ítéletet. Közben a jogalkotás „utolérte” a jogalkalmazást. A Kormány a mérésügyi kormányrendelet 6. § (9) bekezdése beiktatásával, majd a szöveg pontosításával valószínu véglegesen elrendezte a korábban mások által tisztázatlannak vélt helyzetet, a jogszabályhely hatályos 2001.01.01-tôl. (6. § (9) A hitelesítés négyéves, vagy azt meghaladó érvényességének idôtartama azon a napon jár le, amelyik nap az érvényességi idôtartam záró évének utolsó napja.) Ez a szabály tehát vonatkozik minden, a közüzemi szolgáltatásban használt, kötelezô hitelesítésu fogyasztásmérôre: a víz-, gáz-, hô- és villamos-fogyasztásmérôkre. A 2000. év második felétôl az OMH-t már nem keresik meg bíróságok a hitelesítés érvényessége lejártának kérdésével, a jogszabály helyes tartalmát senki nem vitatja. „Kérjük a bizonyítványt!” „A hitelesítés tényét a mérôn elhelyezett OMH hitelesítési jel és/vagy hitelesítési bizonyítvány tanúsítja” – Az OMH egyszeru elméleti okok miatt, megalapozottan nem tulajdonított és nem tulajdonít jelentôséget a plombálható, ezért általa plombált mérô esetén a külön hitelesítési bizonyítvány kiállításának. A szükséges idôtartamon belüli, ép OMH plombával rendelkezô, küllemében egyébként sértetlen mérô hitelessége mellett törvényes vélelem szól – mérésügyi tv. 13. § (3) bekezdés, – ezért ennek hitelessége és a hiteles eszköz mérési eredménye az ellenkezô bizonyításáig nem vonható kétségbe. E fejtegetésbôl, az elôzô témakör alatti gondolatokból, továbbá a jogszabály „és/vagy” megfogalmazásából következôen sok éven keresztül a közüzemi szolgáltatások területén minden szereplô elegendônek ítélte a mérôkön elhelyezett OMH plombákat és a plombáláson kívül nem kért a mérésügyi hatóságtól hitelesítést tanúsító bizonyítványt is. A korábbi szolgáltatói és fogyasztói felfogás azonban megváltozott, néhány éve sokkal többen kérnek a kötelezô plombálás mellett bizonyítványt. A tömegessé váló igényhez az OMH alkalmazkodott, a közüzemi szolgáltatásban használt fogyasztásmérôk hitelesítésekor – az OMH plomba egyideju felhelyezése mellett – az ügyfél által kért esetben a mérésügyi hatóság mindig kiállít hitelesítési bizonyítványt is. Zavart okozott viszont, hogy – sokan ismerve – az OMH új gyakorlatát, a jogvitáik során a régebbi idôkre visszamenôen is kérnek az OMH-tól hitelesítési bizonyítványt. A korábbi évekbôl két különbözô ok miatt nem rendelkezik általában az OMH a közüzemi szolgáltatásban használt mérôk hitelesítési bizonyítványával: • amennyiben a hitelesítési idôtartamot megelôzô idôkbôl származó mérô bizonyítványát kérik (és ilyen perek még lehetnek folyamatban bíróságok elôtt), azt kell válaszolnunk a megkeresônek, ha még volt is, lehetett is véletlenszeruen az adott mérôrôl hitelesítési bizonyítvány, ez a hitelesítési idôtartam elmúltával az OMH-ban selejtezésre került; • hitelesítési idôn belüli kérelem esetén is a megkeresô felek által közölt adatokból – leggyakrabban a gyártási szám, a gyártási év nélkül – az OMH általában képtelen megállapítani és megmondani, hogy hol és mikor kerülhetett hitelesítésre a mérô. Hiszen az OMH-nál e bizonyítványokról nem áll rendelkezésre országos nyilvántartás jogszabályi kötelezettség és fizikai lehetôség hiányában. (A közüzemi szolgáltatásban használt mérôkbôl országosan, évente többszázezer hitelesítése történik. A mérôhasználat helye /ennél fogva a perbíróság székhelye/ jellemzôen nem egyezik meg a mérô hitelesítésének helyével. Vízmérô-perben – csak a példa kedvéért – hiába keresné meg a Gyôri Városi Bíróság a hozzá legközelebb esô hitelesítô szervezetet, az OMH Gyôri Mértékhitelesítô Hivatalát. Az a megkeresésre semmit nem képes mondani, hiszen Gyôrben szinte biztos, hogy nem történhetett a gyôri helyi vízmu hálózatán muködô vízmérô hitelesítése. Ha új MOM-vízmérôrôl van szó, akkor legnagyobb valószínuséggel az OMH Debreceni Mértékhitelesítô Hivatal illetékességi területén történhetett a hitelesítés, mert a MOM vízmérô-gyártó részlege évek óta Mátészalkán üzemel. Ha pedig importmérôrôl van szó, akkor azt az országban bárhol hitelesíttethette a forgalmazó – ily módon, a példánál maradva, csak véletlenszeruen Gyôrben.) Tehát nem érdemes bizonyítványt kérni az OMH-tól, illetôleg nem az OMH-tól érdemes kérni. Az OMH minden érdeklôdôvel és megkeresô hatósággal a mérésügyi kormányrendelet 13. § (3) bekezdésére hivatkozva közli, hogy a szolgáltató köteles gondoskodni a hálózatán üzemeltett hiteles mérôk nyilvántartásáról. Minden hatóság és bíróság akkor jár el helyesen, ha a szolgáltatótól kéri számon, hogy rendelkezik-e olyan nyilvántartással, amelyik alkalmas a hálózatán lévô/volt mérôvel kapcsolatos jogvitákban a perbeli mérô hitelességének bizonyítására. Érdemes felhívni a figyelmet a szabálysértési törvény végrehajtási kormányrendelete, a 218/1999. (XII.28.) Korm. rendelet 150. §-ának idevágó rendelkezésére: „Aki a közüzemi szolgáltatás során használt fogyasztásmérôk tekintetében a jogszabályban elôírt kötelezô nyilvántartás vezetésérôl nem gondoskodik, ötvenezer forintig terjedô pénzbírsággal sújtható.” A fentebb idézett mérésügyi kormányrendelet egyértelmuen megmondja, hogy a szolgáltató köteles vezetni e nyilvántartást. „Kérjük a hitelesítéskori mérési eredményt, a mérési jegyzôkönyvet!” Jellemzôen a közüzemi szolgáltatók által, szerencsére egyre ritkábban megfogalmazott igény. A mérôeszközök egyenkénti hitelesítésekor az OMH nyilvánvalóan pontosan megméri és megállapítja, hogy az eszköz az elfogadható hibahatárokon belül van-e és az eltérést a maga számára, mérési jegyzôkönyvben rögzíti. Az OMH az ügyfél számára a hitelesítési bizonyítványban csak annyit közöl, hogy az eszköz „megfelelt” a hitelesítési követelményeknek és nyilvánvaló szakmai okokból nem közli, hogy az adott mérô az elfogadható (mérésügyi szakmai alapon, nemzetközi mérésügyi szervezetek által elfogadottan, ajánlottan és rendkívül szuken meghatározott, ezért indokolt és védhetô) hibahatáron belül mennyivel „pluszos”, illetôleg mennyivel „mínuszos”. Ennek megfelelôen a hiteles mérô mérési eredményét mindenki annyinak köteles elfogadni, amit az mutat, és senkinek sincs joga kipótolni, korrigálni azt a hitelesítés idôpillanatában észlelt állapotból levont következtetésekkel. Senkinek nincs joga bonyolult számításokkal, elméletekkel megváltoztatni a hiteles mérô által kimutatott értéket. Éppen ez a hitelesítés lényege, szellemisége. A hiteles eszköz által mutatott értéket annyinak kell elfogadni, amennyit mutat, szakmailag nem indokolt, jogilag nem lehetséges a kijelzett értéktôl eltérni a hitelesítési idôtartamon belül, ezt a korrigált adatot senki, semmiféle hivatalos eljárásban nem használhatná fel. Ebbôl következôen az OMH a hitelesítéskor mért „pontos” értéket nem adja ki. Kérdésként merül fel, hogy az OMH-nak a mérésügyi szakmai okokon kívül jogilag is védhetô-e ez az információ-visszatartása. A válaszunk igen. Az OMH mérésügyi hatósági muködése szemszögébôl ez olyan, az egyedi hatósági döntést elôkészítô, azt megalapozó adat, amelynek kiadása jogszeruen megtagadható a 1992. évi LXIII. törvény 19. § (5) bekezdésében írt adatvédelmi szabályra is figyelemmel. Mióta és mitôl sérült a mérô, hogyan manipulálták a mérôt, ez a plomba az a plomba? Az igazságügyi szakértôkrôl szóló 2/1988. (V.19.) IM rendelet – 3. sz. melléklet 21. pontja szerint az OMH /:kirendelhetô szakértôként:/ mérésüggyel, mértékegységekkel, mérôeszköz használattal és hiteles mérésekkel kapcsolatos szakkérdésekben. A jogszabályhely természetesen nem azt jelenti, hogy az OMH-tól, mint igazságügyi mérésügyi szakértôtôl bármi olyat lehetne és érdemes kérdezni, ami akármilyen távoli kapcsolatban is áll méréssel vagy mérôeszközzel. Az ésszeru szukítés egyfelôl a mérésügyi jogszabályok tartalmából olvasható ki, ezen belül a szakmai kompetencia további korlátozást jelent, másfelôl az eljárásjogokban megtestesült jogalkotói szándék és következetesség szolgál iránymutatóul. A mérésügyi jogszabályok szerint joghatással járó mérést hiteles, vagy használati etalonnal ellenôrzött mérôeszközzel kell végezni. A mérésügyi hatósági szakzsargon ezeket nevezi a „legális metrológia”, a jogilag szabályozott mérésügy körében használt mérôeszközöknek. Elméletileg perré fajuló vita talán el sem képzelhetô egyéb mérôeszköz vonatkozásában, tudományos viták eldöntésének nem a bírósági eljárás a bevett módja. A szolgáltató és fogyasztó közötti jogvitákban tipikusan hiteles mérôvel, annak mérési eredményével kapcsolatos véleménykülönbségrôl lehet szó. A fogyasztó nem kerül kapcsolatba használati etalonokkal, az ô fogyasztásának mérésére a hitelesített mérô szolgál. Ebbôl következôen az OMH tehát igazságügyi szakértôként nem minden méréssel és nem minden mérôeszközzel összefüggésben szerepelhet, hanem jellemzôen és tipikusan a kötelezô hitelesítési körbe tartozó fogyasztásmérôk vonatkozásában. A szakmai kompetencia felôl közelítve az OMH természetesen és nyilvánvalóan kizárólag olyan kérdésekre ad választ igazságügyi szakértôként, amiért mind mérésügyi intézetként, mind mérésügyi hivatalként teljes felelôsséget vállalhat. Ebbôl következôen még ha kialakul is egyéni vélekedése, gyanúja a szakvéleményt megfogalmazó mérésügyi szakembernek – pl., hogy mitôl lehet sérült, hogyan sérülhetett meg, mióta lehet sérült egy, a közüzemi szolgáltatásban használt fogyasztásmérô – a mérésügyi hatóság tisztviselôjeként ezt nem jogosult közölni a perbírósággal, vagy más megkeresô hatósággal, hiszen a feltett kérdés lényege ekkor jellemzôen nem mérésügyi. Az OMH szakemberének vizsgálata egyrészt pillanatfényképként annak rögzítésére szolgál, hogy a vizsgálat napján mit lát kívülrôl a mérôn és – rendszerint bírói kérésre – azt szétszerelve mit lát a mérô belsejében. A vizsgálati folyamat másrészt megalapozott tényeken alapuló összehasonlítás, ami objektív összevetést jelent a mérôeszköznek a korabeli típusvizsgálati eljárásból megismert ideális állapota és a perben most konkrétan megvizsgált mérô között. (A laikus fogyasztók és egyéb érdeklôdôk kedvéért: a magyar mérôeszköz-hitelesítési eljárás „kétmenetes”. Az OMH elôször a termék forgalomba hozatala elôtt a típusvizsgálati eljárás keretében megvizsgálja a bemutatott mintadarabot, különösen abból a szempontból, hogy az vajon a gyártó/forgalmazó által ígért idôtartamig és hibahatárok között képes-e megôrizni a mérési stabilitást. A vizsgálat eredménye alapján az OMH hitelesítési engedélyt ad ki. Majd ezt követi a tényleges használatba vétel elôtt a mérôeszközök egyenkénti hitelesítése, és megfelelés esetén a plombálás, és/vagy a hitelesítési bizonyítvány kiállítása.) Az OMH köztisztviselô tudatában tehát él egy „ideális kép”, egy megbízható viszonyítási pont a típusvizsgálaton kedvezô eredménnyel átment, vagyis hitelesíthetô mérôrôl és ezt hasonlítja össze az aktuálisan megszemlélt eszközzel. Az eljáró hatóságok, bíróságok részérôl ésszeru és indokolt igény az OMH-tól megkérdezni, hogy mit lát a mérô belsejében. A típusvizsgálati eljárás eredményébôl következôen az OMH a legautentikusabb nyilatkozó arról, hogy milyen anyagnak, alkatrésznek, helyzetnek, állapotnak kell, illetôleg szükségszeruen minek nem szabad lennie egy mérôeszköz belsejében. Az OMH mérésügyi szakemberei ezzel szemben nyilvánvalóan és természetesen nem rendelkeznek kriminalisztikai és egyéb nyomszakértôi felkészültséggel és ismeretekkel. Az OMH maga nem egy kis nyomozóhivatal és egyetlen mérésügyi szakember nem képzeli magát nyomozónak, amiként igazságosztói szerepkörre sem vágynak e muszaki szakemberek. Nem rendelkeznek továbbá a köztisztviselôink (mérésügyi szakemberként) fogyasztói-fogyasztási szokások ismeretével, legfeljebb magánemberként, ám ezen egyéni vélekedéseik közrebocsátása messze meghaladná a mérésügyi kompetencia terjedelmét. Ha ilyen irányú ismereteiket „OMH szakvéleményként” meg is osztanák bárkivel, az információ kérôje ezt az adatot természetesen semmiféle hivatalos eljárásban nem használhatná fel. A fentiek tükrében tehát nem képes megmondani az OMH szakértôje, hogy mitôl és hogyan sérülhetett a mérô, hogyan, mikor és fôleg ki befolyásolhatta a megvizsgált mérôt. Meg tudja viszont állapítani az OMH köztisztviselôje – összehasonlítva a típusvizsgálaton átesett mintadarabról készült korábbi jegyzôkönyvet az általa „most” személyesen megvizsgált, perbeli mérôvel, – hogy annak a belsejében talált anyagok, anyagmaradványok, törmelékek származhattak-e, vagy sem a mérô belsô alkatrészei kopásából, törésébôl, természetes elhasználódásából. Ilyen jellegu ténybeli következtetést levonhat az OMH szakembere, hiszen az OMH saját, dokumentált típusvizsgálati jegyzôkönyvvel rendelkezik általában a perbeli mérôfajtáról (beleértve az anyagát, összetevôit) és saját vizsgálati tapasztalattal rendelkezik a konkrétan megszemlélt mérôrôl. Ez a két ténybeli tudás pedig, párosulva az OMH köztisztviselôje egyéb elméleti felkészültségével, adja a mérésügyi szakvélemény megalapozottságához szükséges speciális, mérésügyi szakértelmet. A mérésügyi szakvélemény tehát általában és nagyobbrészt tényleírás és kisebb mértékben mérésügyi ténybeli következtetés együttese. E mérésügyi szakvéleménybôl leszurhetô jogkövetkeztetés levonása pedig – a per egyéb adataival összevetve – a bíró dolga, aki mérlegelési jogkörében kimondhatja, hogy szerinte pl. mi a következménye annak, ha a kötelezô hitelesítésu mérôben olyan tárgyat talált az OMH szakértôje, ami nem része a mérô belsô szerkezetének és rendeltetésszeru használat esetén ez az ott talált idegen anyag nem kerülhetett volna a mérôbe. Eljárásjogi oldalról közelítve a tanúi és szakértôi minôség közötti különbség a lényeg. A tanú az összes perjogok szerint arról a tényrôl köteles számot adni a kikérdezô hatóság elôtt, amirôl közvetlenül, vagy közvetett módon tudomással bír. A tanút e tények pontos és helyes közléséért, azok valóságtartalmáért terheli az igazmondási kötelezettség. A válaszadót e tanúi minôségében illetik meg pl. a garanciális mentességi jogok, amelyek gyakorlatilag oly módon mentik fel az igazmondás kötelezettsége alól, hogy büntetlenül megtagadhatja a vallomástételt. Egy OMH köztisztviselô tehát tanúként, és nem szakértôként köteles választ adni arra a bírói kérdésre, hogy adott napon hatósági személyként jelen volt-e egy hitelesítés, vagy pontossági vizsgálat helyszínén és ô végezte-e a perbeli mérô hitelesítését (ezt rendszerint hitelesítési bizonyítvány, vagy pontossági vizsgálatról készült jegyzôkönyv ismeretében kérdezi a bíró). Ettôl merôben különbözik a szakértô helyzete egy perben, vagy más hatósági eljárásban. A szakértô mindig véleményt mond, annak helyességéért, szakszeruségéért tartozik felelôsséggel. A vélemény bármennyire is alapul tényeken, azokból a logika szabályai szerint levont ténybeli következtetésen, bármennyire is alátámasztható speciális szakmai szabályokkal és ismeretekkel, ám lényegét tekintve mindig is szubjektív vélekedés marad, tehát nem vonatkozik rá a perjogok által megkívánt igazmondási kötelezettség. Egészen pontosan, fogalmilag nem hozható összefüggésbe igazmondási kötelezettséggel. (A perjogok éppen emiatt, kellô bölcsességgel engedik meg azonos kérdésben egy másik, adott esetben több szakértô alkalmazását.) A bíró sem azonos alapon hasonlítja össze két szakértô, esetleg eltérô szakvéleményét, mint két – adott esetben egymásnak homlokegyenest ellentmondó – tanú vallomását. A két fejtegetés összevetésébôl könnyen megérthetô, hogy a felületes szemlélô által mérésügyi kompetencián belülinek vélt az a kérdés valójában miért nem „mérésügyi”, és ezért nem tekinthetô helyes kérdésfeltevésnek, ami azt tudakolja az OMH-tól, hogy a mérôn valódi OMH plomba van-e, vagy sem. Legfeljebb azt képes ilyenkor az OMH megmondani, hogy a bemutatott plombával azonos, vagy ahhoz hasonló küllemu, számozású, nagyságú OMH-jelölés létezik, vagy kizárt. (Még hagyján, ha OMH plombáról kérdezik az OMH szakértôt, de szolgáltatók által használt plombákról akkor sem fog az OMH véleményt mondani, ha fényképet kap errôl és akkor sem, ha plombalenyomatot juttatnak el hozzá, valamint a szolgáltató plombanyomóját.) Az OMH külsô megkeresésre szükség esetén szívesen rendôrségi nyomszakértôi intézetek, vagy más felkészült igazságügyi intézetek rendelkezésére bocsátja a saját plombalenyomatait, valamint a nyomókészülékeit és e más szakértôk a maguk eszközeikkel, a maguk szakértelme alapján és a saját felelôsségükre megítélhetik, hogy vajon a rendelkezésre álló nyomókészüléktôl származhatott-e a perbeli plombalenyomat. Ilyen kérdéseket tehát nemcsak felesleges és szükségtelen az OMH-hoz intézni, hanem a felek, a fogyasztó vagy a szolgáltató érdekében eljáró ügyvédek, egyéb jogi képviselôk által is szükségtelen indítványozni a perben, hogy ezeket a kérdéseket tegye fel a bíróság az OMH-nak. Ez utóbbi megjegyzést pusztán azért fontos rögzíteni, mert az elmúlt évek Pp-módosításai folytán jelentôsen csökkent a bírók „tényállás-felderítôi” aktivitása (és kötelezettsége). A bírók rendszerint olyan bizonyítást rendelnek el és vesznek fel, beleértve a szakértô kirendelése mellett a szakértôhöz intézendô kérdéseket is, amit a felek indítványoznak. A tapasztalat szerint a bírók nem kontrollálják a felek és jogi képviselôik szakértôkhöz címzett kérdéseit. A perjogok által jól elhatárolt szerepkörök összemosásából, felcserélésébôl, félreértésébôl vagy félreértelmezésébôl fakadóan találkozhatunk „szakszerunek látszó mérésügyi kérdésként” a következô, gyakran a furfangosság látszatát keltô irodalmi gyöngyszemekkel. Ezeket szó szerint és eredeti írásmódjuk szerint idézzük: • „Mondja meg az OMH, hogy a mérôóra MH plombája szándékos beavatkozás nélkül hogyan sérülhetett meg, hogy szunt meg a plomba barázdáltságának folytonossága!”. • „A hozzáértô szakember /leolvasó ellenôr/ egyszeru ránézéssel, szabad szemmel felismerhette-e a mérô sérülését, vagy az csak alapos vizsgálattal volt felderíthetô”. Ugyanez még egyszer, más ügyben: „jól látható-e a mérô sérülése, vagy csak tüzetes vizsgálat után felderíthetô?” – (e két esetben már csaknem szemorvosi szakértelmet vár el az OMH-tól a kérdezô). • „Az utcai vízelfolyás és elzáró csere miatt végzett javítási munkálatok folytán a csôrendszerbe, illetve az órába jutott szennyezôdésnek milyen hosszú a kiürülési ideje (az órából)?”. • „Amennyiben az órán tapasztalhatók jogellenes behatás nyomai, úgy ezen jogellenes behatásokból lehet-e arra következtetni, hogy szabálytalan áramvételezés történt?”. • „A vezetékek felcserélése (elvileg) okoz-e füstnyomokat az óraszekrényben?” • „Mennyi az a többletfogyasztás, amely a 10 emeletes 64 lakásos ingatlan esetében megvalósul a perben érintett óra üzemelése esetén?”. • (Kérdezik az OMH-tól egy 2000. februárjában megvizsgált mérô alapján) „1998. júniusától 1998. júliusáig terjedô idôben a mérô szenvedhetett-e olyan hibában, amely miatt ilyen nagy (víz)fogyasztás jelentkezhetett?” • Az 1998-99-es évek legjellemzôbb kérdése: „Az alperes elkövethette-e a szabálytalan (áram)vételezést?”. Gyakran ehhez kapcsolódó kérdés: „Milyen kár érte a ……. Muveket az óra szabálytalan mérésével?” • „Az órák kicsomagoláskori állapotából meg lehet-e egyértelmuen állapítani, hogy a felperes az eltelt hosszabb ôrzési idô alatt nem nyúlt hozzájuk?” – itt tehát csomagolás-szakértôi ismereteket várnak el az OMH-tól. • „Nyilatkozzon az OMH, hogy a (szolgáltató által egyébként évekkel korábban felvett) jegyzôkönyvben foglalt beavatkozás ténye megállapítható-e és az úgy történt-e, ahogy rögzítették?” – a kérdést feltevô tehát azt várja az OMH-tól, hogy ítéljen meg egy más által, korábban felvett jegyzôkönyvben leírtakat, amelynek nyilván az viseli a felelôsségét, aki leírta, tehát a kérdezô szerint az OMH kellene mintegy átvegye a bírói mérlegelés terhét. A fentiekkel összhangban természetesen és nyilvánvalóan az OMH semmiféle bíróság, vagy hatóság számára nem válaszol ilyen kérdésre: „foglaljon állást az OMH, hogy a nyomozati iratok alapján a tanúvallomások közül melyik a valós!”. (A cikk második részét lápunk következô számában közöljük)